Talán ez volt az a kérdés, amit a legtöbbször feltett nekünk még a legszűkebb környezetünk is, mikor kiderült, hogy pár héten belül Spanyolországba költözünk.

Azt hiszem 3 olyan fő motivációt ismerünk, amiért az emberek többsége elhagyja a hazáját.

Az első egyértelműen a kalandvágy, a megismerés, a megtapasztalás, ami kicsit önmagunk próbája is, hogyan boldogulunk egy idegen környezetben, tudunk-e érvényesülni, beilleszkedni, kapcsolatokat kialakítani távol az otthonunktól.

A második mindenképpen az anyagi előny, magasabb fizetés vagy egy jobb életminőség, amit elérhetünk egy idegen országban. Elképzelhető, hogy ugyanazt a munkát magasabb fizetéssel honorálják külföldön (főleg a hiányszakmákban és a magasan kvalifikált munkaerőnél), de előfordulhat, hogy egyszerű fizikai munkával is többet lehet keresni, mint otthon akár egy diplomához kötött munkakörben. A mediterrán országokra pedig különösen jellemző, hogy a jobb életminőség reményében olyanok is idetelepülnek, akiknek jövedelmük más országokból származik (pl: nyugdíjasok, digitális nomádok, vállalkozók).

Harmadrészt pedig gyakori, hogy valaki egyszerűen nem találja a helyét a saját hazájában vagy nem tud együttélni azokkal az adottságokkal, amik természetesek az adott országban. Ilyen lehet a klíma, az emberek temperamentuma, a társadalmi morál vagy a politikai berendezkedés.

<a href='https://www.freepik.com/photos/travel'>Travel photo created by Racool_studio - www.freepik.com</a>

Alapvetően ez a hármas motivációfaktor nálunk is jelen volt, de egyik sem volt annyira erős, hogy megléptük volna miatta ezt a nagy változást. Én korábban már éltem egy évet Franciaországban egy egyetemi ösztöndíjnak köszönhetően, ami máig életem egyik legmeghatározóbb élménye maradt. A férjemet régóta vonzotta, hogy kipróbálja magát külföldön, mire viszont elért annyi szakmai tapasztalatot és olyan szintű lett az angolja, hogy egyre több ajánlatot kapott Magyarországon kívülről is, addigra jöttek a gyerekek, a nagyobb megkésett mozgás-, és beszédfejlődéssel, a kicsi egy nagyon nehéz terhességből, rizikós szüléssel. Ezután pedig úgy gondoltuk nem lenne jó egy idegen nyelvvel, ismeretlen környezetben mindent a nulláról kezdeni.

Sok helyen olvastuk korábban, hogy Spanyolországba az emberek legnagyobb része nem a meggazdagodás ígéretéért jön és ezt az első néhány hónap tapasztalatai alapján abszolút alá tudom támasztani. Már munkát találni sem könnyű, nyelvtudás nélkül pedig különösen nehezített pálya. Magas a munkanélküliség, a kevésbé kvalifikált munkákra is rengeteg dél-amerikai jelentkezik, akiknek megvan az az előnyük, hogy anyanyelvi szinten beszélnek spanyolul. Mi úgy jöttünk ki, hogy a férjem addigra már 3 hónapja dolgozott egy spanyol cégnek, de az én vállalkozásomat távolról már csak részben tudom működtetni. Az élet pedig egyértelműen drágább, főleg, ha az otthonihoz hasonló színvonalon szeretnénk élni. Ezen nem őrült luxust értek, egészséges, allergénmentes élelmiszerekre, néhány kirándulásra, egy-egy étteremre, hétvégi programra gondolok. A fizetések viszont nincsenek az egekben, hiába Nyugat-Európa, viszont rengeteg más előnye van (klíma, tengerpart, az emberek mentalitása), amik kompenzálnak és összességében azt mondhatom, hogy jobb életszínvonalon élünk, mint Magyarországon.

Ami a magyar morált illeti, nyilván mi is észrevettünk egy bizonyos negatív tendenciát, a politikában, a közéletben, de akár a hétköznapokban is, de önmagában ezért nem hiszem, hogy külföldre jöttünk volna. Aggódva figyeltük, ahogy egyre elfogadottabb lesz a kirekesztés, bizonyos kisebbségek megbélyegzése, illetve ahogy nő a szakadék a társadalom egyes rétegei között, ami tapintható frusztrációhoz vezetett. Mindennél erősebb társadalomkritika, ha megnyitunk egy kommentfolyamot egy-egy sokat kattintott hír (koronavírusos ismert emberek halála, celebszakítások stb.) alatt.

Mindennek ellenére azt hiszem, otthon egy mesterséges burokban éltünk. A közvetlen környezetünk csodálatos emberekből áll, akár a családra, akár a barátainkra gondolok. Mióta a lányok megszülettek, remek segítők és szakemberek voltak mellettünk, akiknek egytől-egyig hálásak vagyunk, legyen szó orvosokról, fejlesztőkről, bölcsis gondozókról, óvónénikről és dadusokról. Ha valami hiányzik Magyarországról, abszolút ezek a személyes kapcsolatok jutnak eszembe.

Viszont az elmúlt évben nagyot változott az életünk, amikor a nagyobb lányom elkezdte az iskolát. Nem sokkal korábban derült ki róla, hogy szenzoros ingerfeldolgozási zavarban érintett, ami jelentősen befolyásolja a mindennapjainkat. Az óvodában és az itteni iskolában ezt kimondottan jól kezelik, de valahogy a magyar első osztályban nem találták hozzá a kulcsot, hiába választottunk neki egy jóhírű alternatív iskolát. Egyre többször volt, hogy otthon tört ki belőle az iskolai frusztráció, láthatóan bezárkózott, miközben az osztályban is perifériára került. Úgy érzem, elmentünk a falig, hogy be tudjon illeszkedni a közösségbe, hogy szeressen menni, hogy őt is szeressék. Igy utólag belegondolva és látva egy nagyon más szellemiségű iskolát, őszintén, maga a hely sem volt igazán neki való. Mikor elkezdődött a tavaszi karantén, egy kicsit megkönnyebbültünk. Addigra már látszott, hogy az iskolaváltás lehet az egyetlen ésszerű megoldás. Látszott viszont az is, hogy az állami iskolában elvárt elsős tananyagból sok mindent ő nem fog megtanulni a tanév végéig (pl: folyóírással írni), ez pedig kizárja, hogy máshol második osztályba mehessen. Azzal, hogy eljöttünk, elkerültük az évismétlést vagy azt, hogy tovább szenvedjünk mindannyian egy számára nem megfelelő iskolában.

<a href='https://www.freepik.com/photos/book'>Book photo created by wavebreakmedia_micro - www.freepik.com</a>

Mindkét lányunk többféle ételérzékenységben érintett, a glutén, tej és tojásfehérje közös pont mindkettőnél. 1 év eltéréssel kezdtek diétázni, míg viszont a nagynál minden korábbi egészségügyi probléma (asztma, ekcéma, székrekedés, hasfájás) elmúlt az allergének megvonásával, a kicsinél ez csak időszakos enyhülést hozott. Folyamatos, egyre csúnyább ekcéma, puffadás, változatos bőrtünetek, alig múló felső légúti betegségek, végül asztma jelezték, hogy valami még mindig nincs rendben a szervezetében. Hiába vontunk be allergológust, pulmonológust, bőrgyógyászt, gasztróst a legjobb állami ellátóhelyekről és a magánszférából, értékelhető javulást nem sikerült elérni. Ami pluszban kiderült, hogy durva allergiája van poratkára, illetve alacsony a DAO enzim szintje. Igazán az első asztmás rohamnál ijedtem meg, amikor napokig volt kórházban. A ventolint, az inhalátort, a sipoló légzést már jól ismertük a nővére miatt, de nem akartam belenyugodni, hogy nincs ennek oka, nem lehet megoldás. Mikor a férjem előállt az ötlettel, hogy költözzünk Spanyolországba, egyben arra is igent mondtam, hogy a világ legtisztább levegőjű régiójában, a tengerparton élünk, ahol az egészségügy színvonala a nyolcadik legjobb a világon. Reméltem, hogy a költözés előnyére válik majd a lányoknak, ha segítünk a kicsinek a szervezetét, a nagynak a lelkét egyensúlyba tenni.

<a href='https://www.freepik.com/photos/family'>Family photo created by master1305 - www.freepik.com</a>

Emellett ezek a hónapok minket szülőket is nehezen érintettek. A férjem 4 hónap alatt vesztette el mindkét szülőjét, engem pedig felőrölt a megoldáskeresés a gyerekek fenti problémáira. Egy végtelenül hosszú, szomorú és harcokkal teli tél után ezzel a külföldi lehetőséggel egy kis remény költözött mindannyiunk lelkébe vagy legalább arra gondoltuk, hogy rosszabb már biztosan nem jöhet.

Kicsit hosszúra nyúlt, de valójában ezek voltak a mi igazi motivációink, amikor az országváltás mellett döntöttünk. Egy következő bejegyzésben szívesen leírom, mi és hogyan valósult meg a várakozásainkból és hogyan élünk most fél évvel a kiköltözés után.